Bemutatkozik az Exploration Lounge

Szerezz egy jó kávét, egy finom bort vagy bármit ami jól esne egy kis kikapcsolódáshoz és tarts velünk. Örülünk hogy itt vagy!

Egy kicsi, kedves és valószínűleg őrült magyar család vagyunk, Szilvi, András, és a gyerekek, Karsa és Hanga. Miután évekig álmodoztunk valami hasonlóról, vettünk egy nagy levegőt, eladtuk a házunkat, a kocsinkat, a holmink jó részét és vettünk 4 db “csak oda” repülőjegyet Srí Lankára.

Most pedig bemutatkozunk. Kicsit.

A társalgó

Az Exploration Lounge egy virtuális társalgó valódi embereknek. Az egyszerűség kedvéért azonban nevezhetjük blognak is.

A belépésnek két feltétele van. 1. kötelező lazítani és 2. nem szabad engem – a blog szerzőjét – túl komolyan venni. Ha ez megvan, lehet olvasni, elsősorban utazásról, általánosságban és gyerekekkel. Madarászatról gyerekekkel és gyerekek nélkül, babahordozásról, kötődő nevelésről, szabadtanulásról, és még sok másról úgy mint ételek, jóga, egészséges életmód.

A fő célom a bloggal az volt, hogy inspiráljak és bátorítsak másokat. Arra, hogy utazzanak a gyerekeikkel. Vagy hordozzák a kisbabáikat. Esetleg belevágjanak az otthonoktatásba, ha tényleg ezt szeretnék. De legfőképp arra, hogy SZABADON GONDOLKOZZANAK és azt válasszák amitől boldogok, magabiztosak, felszabadultak és elégedettek lesznek, bármi legyen is az. Egyáltalán nem könnyű, ha ez azzal jár, hogy másképp élünk, mint a legtöbb ember körülöttünk. Mert ez azt jelenti, hogy másképp gondolkozunk. Ahhoz pedig bátorságra, kitartásra és állandó motivációra van szükség.

Annyira szeretnék kizárólag pozitív bejegyzéseket írni, tele a mostanság népszerű megerősítő állításokkal és idézetekkel, de ez sajnos nem fog megtörténni. Legalábbis nem mindig. Úgy igazságos, ha leírom a teljes történetet, még akkor is, ha az helyenként negatív. Sokkal kevesebb csalódást okoz. Saját tapasztalat.

A blog értelmi szerzője és írója, Szilvi…

Hópárduc keresés Ladakhban. India, 2011. Fotó © Vasas András

… aki teljesállású anya, újabban részmunkaidős blogger. Ex- és jövőbeni madarász. Ezt a tevékenységet átmenetileg felfüggesztettem amikor a gyerekek elkezdtek panaszkodni, hogy fáj amikor lehajolok hozzájuk és fejencsapja őket a távcső. Szeretem a jógát és a pszichológiát.

Boutique és design hotel rajongó is vagyok. Leginkább rajongó, a legritkább esetben szállóvendég. Ezen kívül lelkes fogyasztója és népszerűsítője az ínyenc ételeknek és italoknak. Az otthonoktatás és a szabadtanulás is vonz. Szülés utáni depresszióból akár diplomázhatnék is, ezért aztán előfordulhat párszor a blogon ez a téma.

Ha módom van rá, a kézműves terméket és a minőséget választom. Tengeribeteg vagyok az összes létező járművön. A Királyhágón rosszul lettem már úgy is, hogy én vezettem. Aki szintén tengeribeteg, tudni fogja, hogy ez mit jelent. Aki nem, az kérdezze meg egy tengeribeteg ismerősét, mert nem írhatom le ide azt a jelzőt ami a legkifejezőbb. Lehet, hogy anyukám is olvasni fogja…

Az utazás végtelenül lelkesít és folyamatosan formál és ez még jobban lelkesít.

Madarászat a sivatagban. Tunézia, 2006. Fotó © Vasas András

Két diplomát szereztem, egyet ökoturizmusból egyet pedig természetvédelemből. Eddig egyiket sem használtam igazán. A munkákhoz amiket végeztem nem volt szükség diplomára és – ahogy később kiderült – a dolgok amiket hajlandó voltam egyáltalán megtanulni, fényévekre voltak a való világtól.

Még be sem fejeztem a főiskolát amikor már tudtam, hogy nem akarok irodában dolgozni. Az első diplomaosztómat körülbelül 1200 km-re a főiskolától, a Duna-Deltában töltöttem a családommal és barátokkal. A második ceremónia helyett inkább elutaztam barátokkal és az akkori barátommal – most már férjemmel – Andrással hegyi gorillákat keresni az ugandai dzsungelbe, 5500 km-re a diplomaosztó helyszínétől. Ez nagyjából vázolja az iskolához és az utazáshoz fűződő viszonyomat.

Madarászok, ha nem látnak elég fajt. Uganda, 2006. Fotó © Horváth Róbert

Az első munkám

Az iskola elvégzése óta turizmussal foglalkozom. Egy négy csillagos szállodában kezdtem Debrecenben, recepciósként.

A főnököm… hát… nem küldünk egymásnak lapot karácsonyra. Azonban kifejezetten hálás vagyok neki amiért olyan főnök volt amilyen. A dolgok amiket nála tanultam elengedhetetlennek bizonyultak amikor igen magas követelményeknek és színvonalnak kellett megfelelni a következő munkahelyen. Másrészt viszont… nem is tudom, hogyan fejezzem ki… rendkívüli módon rühelltem ott dolgozni. Voltak azért enyhítő körülmények, például jobb kollégákat nem is kívánhattam volna.
12 órás műszakok, egyedül, nagyon szerény fizetésért. Ha nem volt mozgás az éjszakai műszakban, összetoltam három széket és azon aludtam. A csinos kis egyenruhámban, gázspray a zsebben. Néha én voltam az egyetlen ember az egész épületben, ismétlem éjszaka, kint a város szélén. Nem ijedek meg egykönnyen, de azért nem is nevettem. Viszont ha teltházas volt a szálloda, 12 órán keresztül ki sem szabadultam a picike recepciós kuckóból és egy idő után úgy éreztem magam mint az konzerv szardíniák… akiket épp besoroztak a seregbe. Már ha tudnának érezni. Említettem már, hogy rühelltem ezt a munkát?

Felmondtam és visszaültem az iskolapadba, egy másik karrier reményében. A karrier nem jött össze, de érdekes dolog történt. Szinte egy időben két munkám is lett, mindkettőnél ötvözhettem az ökoturizust és a természetvédelmet és… jó volt!

Csináld amit szeretsz…

Ismerős? Működhet! Miután felmondtam az első munkahelyemen, megtapasztalhattam milyen is az, ha azt csinálod amit szeretsz és szereted amit csinálsz.

Mielőtt a gyerekeim megszülettek volt egy kis vállalkozásom, madarász és természetbúvár túrákat szerveztem és vezettem Magyarországon. Ezzel egyidőben helyi idegenvezetőként is dolgoztam Magyarország egyik legismertebb világörökségi helyszínének, a Hortobágyi Nemzeti Parknak a területén, az ország egyik legjelentősebb történelmi ménesében, a Mátai Ménesben. Az időm nagy részét kint a pusztában töltöttem, sokszor egész nap a lovasszekereken, 42 fokos hőségben és 8 fokos cudar időben is és jobb munkahelyet el sem tudtam képzelni. A természet volt az irodám és nagyjából évi százezer – a világ legkülönbözőbb országaiból érkezett – emberrel találkoztam munkavégzés közben. Talán csak antarktiszi lakossal nem. Ennek köszönhetően akkor is sokat tapasztaltam a világból amikor épp nem is utaztam. Néha nehéz munka volt, de nagyon megérte. Na nem anyagilag. Az olyan melókat tudatosan kerültem. Ha már kidolgozom a belemet, legalább érezzem jól magam közben. Itt is sokat tanultam arról, hogyan kell komolyan és nagyon magas színvonalon dolgozni. A munkatársak és a főnökeim pedig… á, erre nincsenek is szavak… felejethetetlen évek voltak, pár évtized múlva egész biztosan az őrületbe fogom ezzel kergetni az unokáimat. A mai napig betegre tudom nevetni magam, ha eszembe jut egyik-másik ott töltött napom.

Az elmúlt 5 évben az előzőektől teljesen eltérő munkám volt. Ez a munkakör minden igyekezetem ellenére kissé felkészületlenül ért, ráadásul viszonylag kevés használható információm volt róla. A hetek, hónapok múlásával egyre nőtt a feszültség, aztán a körülöttem élők kezdték elfogadni, vagy inkább beletörődni, hogy nem fogok dolgokat egy bizonyos módon csinálni pusztán azért mert mindenki más is úgy csinálja. Ez a munkakör nem más mint a főállású anya lenyűgöző, tudatos, bátor, felszabadító és kimerítő világa.

Horvátország, az egyik nagy kedvencünk. Ciovo-sziget, 2015. Fotó © Vasas András

Felfedező társaim

A férjem, András. Világutazó. Lelkiismeretes apuka. Madarász és elkötelezett természetvédő. Az ornitológiát majdnem annyira kedveli mint a pszichedelikus rockzenét.

A hópárduc keresésének alternatív módja. Ladakh, India, 2011. Fotó © Molnár Szilvia

A kisfiúnk, Karsa. Egy 5 éves álmodozó, akit lenyűgöznek a traktorok, teherautók, konténerszállító hajók és gyakorlatilag bármilyen gép, csak nagy legyen. Nyugtalan kis lélek és egyúttal a legjószívűbb gyerek akivel valaha találkoztam. Tudom, az én gyerekem és elfogultság meg minden, de akkor is tartom. Szereti a testvérét és szeret utazni. Látnotok kellene ahogy rajzol.

A kislányunk, Hanga. Többszörös reinkarnációja a valaha élt legtehetségesebb színésznőknek. Egy teljesen tipikus kiabálós, ordítozós, nagytesót megverős 3 éves amazon. Néha félek tőle. Szereti a testvérét és szeret utazni.

A kis felfedezők a “Nap köszöntése” installációnál, Zadarban. Horvátország, 2016. Fotó © Vasas András

Mi… most

Ez most egy elég érdekes fejezet az életünkben. Hamarosan írok egy bejegyzést ami választ ad arra a kérdésre amit igen sűrűn meg kell válaszoljunk. Ez a “Miért és hogyan döntöttétek el, hogy feladjátok az otthoni életeteket és útra keltek?” Elég sokszor azt látom az embereken, hogy igazából azt szeretnék megkérdezni, hogy “Mégis mikor ment el a maradék józan eszetek is?”

Jelenleg felfedezünk és kalandokat keresünk, esetleg egy helyet is Dél-Ázsiában, ahol hosszabb időt eltöltve felfedezhetünk többet is ebből a régióból. Lassan haladunk majd, a gyerekeknek jelenleg ez a megfelelő tempó. Most, amikor ezt írom Srí Lankán vagyunk, ez az ország végzett első helyen a “mégis hova kellene költözni” listánkon. Hat hónapot töltünk itt. Vajon ez lesz az otthonunk az elkövetkező években? Inkább elutazunk innen, hogy megnézzük milyen az élet a régió egy másik országában? Vagy inkább összepakolunk és sírva hazamenekülünk? Kövessetek minket és kiderül.

Mire számíthatsz ezen a blogon?

Őszinteségre. Szeretném leszögezni, hogy ez nem csak egy utazós naplóírós blog. Ez egy projekt, különböző célokkal. Az egyik cél, hogy inspiráljak és bárorítsak, erről már olvastál az oldal elején. Kivéve, ha csak a képeket nézegetted… de az is teljesen rendben van.

Egy másik cél felfejleszteni ezt a honlapot annyira, hogy professzionális utazós blog legyen belőle, olyan ami hosszú távon termel némi bevételt és hozzájárul a családunk utazós félnomád életmódjához. Ez azt jelenti, hogy különböző partnerprogramok linkjeit találod majd a bejegyzésekben. Ezeknek a használata Neked – az olvasónak – nem jelent plusz költséget, viszont ha valamelyik linkünkön keresztül vásárolsz az adott helyen, mi lehet, hogy kisebb részesedést kapunk ezért a szolgáltatótól. Hirdetéseket is fogsz találni az oldalon, de csak viszonylag keveset, én személy szerint nem szeretem ha egy honlap tele van zsúfolva velük. Ezeket igény szerint ki is kapcsolhatod.

További célom, hogy hasznos információkat osszak meg. Írok majd éttermekről, boltokról, szálláshelyekről, termékekről, szigorúan saját tapasztalatra alapozva. Idővel madarász útibeszámolók is lesznek, csak győzzék a madarász olvasók kivárni. Próbáltál már kicsi gyerekekkel komolyabb madármegfigyelést elkövetni? Erről is fogok írni, ha elkészül a bejegyzés, belinkelem ide.

A weboldal és a bejegyzések értelmi szerzője és kivitelezője is én vagyok, tehát ha azt írom “én” úgy kell érteni, hogy Molnár Szilvia. A család többi tagja az ellenállhatatlan személyiségével járul hozzá a projekt sikeréhez. Néha kikérem a véleményüket és lenyúlom András fotóit.

Átlag alatti mennyiségű fénykép fog megjelenni az arcommal. Láttatok már olyan embert aki abban a pillanatban, amikor a közelében valakinek az ujja az exponálógombhoz ér, ösztönszerűen azonnal elfordul? Nálam is ez a helyzet. Így születtem, sajnálom. Már az is komoly teljesítmény, hogy a bemutatkozáshoz sikerült pár képet összeszedni.

Ismerkedjünk!

Legyen szó akár valamilyen hasznos információról, esetleg a saját tapasztalataidról, amiket meg szeretnél osztani, vagy ha egyszerűen csak köszönni szeretnél nekünk, csak bátran. Hozzászólhatsz a bejegyzésekhez itt, vagy megtalálsz minket emailben és a különböző közösségi felületeken.

Jelenleg Srí Lankán tartózkodunk, ami egy gyönyörű ország rendszeres áramszünetekkel és a korlátlan, szélessávú internetkapcsolat csupán halvány reményével. Ha egy ideig nem jelentkezünk, az e miatt lehet. Vagy a gyerekek épp szabotázst játszanak.

Egy percig nem figyelsz oda… Zadar, Horvátország, 2016. Fotó © Vasas András

Használati utasítás a bloghoz

Igyekszem tartózkodni attól, hogy túl komolyan vegyem magam. Ezt érdemes szem előtt tartani a blog böngészése előtt, közben és után. Jó olvasgatást!

Puszi,

Szilvi x

 

Élet szelfi bot nélkül.  Sutivan, Brac-sziget, Horvátország, 2016. Fotó © Molnár Szilvia