Rizsföldek között Balin

A gyerekeim zavarják a szomszédokat – vajon elbuktam szülőként?

A gyerekeim 3 és 5 évesek. Üvöltenek, mint minden 3 és 5 éves gyerek. Jelenleg zavarják a szomszédainkat Balin. Na nem a helyieket, az idetelepült külföldieket. Vajon ez felhatalmazhat bárkit arra, hogy megfenyegessen? Vajon elbuktam szülőként?

Tartalom

Egy kellemes kis délután

Ubud, Bali, május 24, 2018

Két hete lakunk ezen a helyen, a rizsföldek között.

Épp hazaérkezünk egy kellemes ebéd után. Találtunk egy jó kis éttermet a városban, ahol az udvaron volt hinta a gyerekeknek. Az étterem kellemes volt, az étel nagyon jó, a felszolgálók rendkívül kedvesek. Nagyon boldog voltam, hogy találtunk egy olyan éttermet ahol a gyerekek játszhatnak, szaladgálhatnak kicsit. Balin nincs éppen minden utcasarkon játszótér.

Szinte tökéletes volt. Balin vagyunk, szeretjük. A gyerekek is szeretik, ami nagy megnyugvás azok után, hogy Hanga enyhén szólva nem szerette Srí Lankát, ahol előzőleg laktunk fél évig. Talán az egyetlen dolog ami miatt mégsem tökéletes a délután az az, hogy a visszaúton Hangával folyamatosan veszekedek, mert nem bír nyudton maradni és folyamatosan ficereg és kapcsolgatja a gombokat a robogón. Menet közben nem éppen ideális.

Igen, van egy 3 éves gyerekem

Hangával mostanában elég nehéz. Röviden összefoglalva, üvölt mint az állat. Egész nap. Minden nap. A napi kedvenc elfoglaltsága, hogy a bátyját terrorizálja, mindent elvesz tőle, ő akar lenni a legelső, a leggyorsabb. Minding és minden körülmények között.

Három éves. És egy fél, de ez igazán részletkérdés.

Egy három éves gyereket nem lehet észérvekkel meggyőzni. Például olyasmivel, hogy adja vissza a játékot Karsának, mert ő játszott vele először és most nagyon szomorú és egyébként is nem szép dolog ilyet csinálni.

Esélytelen. Három éves.

Egész egyszerűen lehetetlen. Vannak ugyan három éves gyerekek, akik másképp viselkednek, sőt olyan három évesek is akiknél úgy tűnik, mintha reagálnának a szüleik érvelésére. Úgy tűnik… és mintha…

HÁROM ÉVES GYEREK NEM KÉPES ÉRTELMEZNI AZ ÉSZÉRVEKET.

Akár tetszik, akár nem. Tény.

Vissza a történetünkhöz. Épp hazaérünk erről a kellemes kis délutáni kiruccanásról. Karsa, mint mindig, végig akar szaladni a járdán, ami a rizsföldek között vezet a szállásunkig. Hanga, mint mindig, üvöltve szalad utána, hogy várja meg és hogy ő akar lenni az első. Mi pedig, mint mindig, utánuk kell kiabáljunk, hogy ugyan ne lökjék már le egymást a méterekkel lejjebb fekvő rizsföldre. Még viccesen meg is jegyzem Andrásnak, hogy a szomszédok lassan egy kilóméterről fogják tudni, ha Hanga hazaérkezik.

Szomszéd balról be

Egy férfi ül a szomszéd udvaron, ő is külföldi. Ahogy közelebb érünk, felemelkedik, látszik, hogy meg akar szólítani. Ahelyett, hogy bemutatkozna – akár ez is lehetett volna egy opció – belekezd egy nagyon barátságtalan monológba arról, hogy a gyerekek egész nap ordítanak, és ez így megy már amióta beköltöztünk és már nem bírják tovább elviselni. Az a véleménye, hogy egyáltalán nem tisztelünk másokat, különben csinálnánk valamit, hogy ne ordítsanak a gyerekek.

Tájékoztat minket, hogy többen is laknak a szomszédban, ők itt laknak hosszú távon és dolgoznak. Mi meg idejövünk, üvöltünk két hétig, aztán hazamegyünk. Szerinte. A többiek nem akartak szólni, mert udvariasság meg minden, de nála betelt a pohár. Egyre dühösebbnek tűnik mivel mi nem reagálunk semmit, csak állunk ott. Meg akarjuk várni, hogy lecsillapodjon, hogy egyáltalán elnézést kérhessünk… már csak tiszteletből is ugye.

És ekkor, az előadása közepén elkezd ordítani… az 5 éves gyerekem pedig elkezd nevetni. Erre ő még mérgesebb lesz. Mellesleg Karsa nem ért angolul, viszont – akárcsak minden gyerek – érti a metakommunikációt, én meg ismerem a reakcióit, úgyhogy elmondhatom, félelmében nevetett. Nem értette mi történik, csak azt, hogy valami nincs rendben.

Jobb is így. Legalább nem értette a következő mondatot, amikor is a szomszéd – elkeseredésében, hogy mi nem fogjuk fel az ő helyzetének a súlyosságát – közli velünk, hogy vagy takarodjunk el a házból, vagy kezdjünk valamit a gyerekekkel, hogy abbamaradjon az üvöltözés, MIELŐTT VALAKI MÁS CSINÁL VALAMIT A GYEREKEINKKEL.

Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok

Csak állok ott, szólok Andrásnak, vigye el onnan a gyerekeket. Semmi szükség rá, hogy ezt hallgassák.

Csak állok ott és a könnyeimet próbálom visszatartani. Szerencsére a szomszéd elég messze van ahhoz, hogy ne lássa. Arra várok, hogy kicsit megnyugodjon, hogy legalább elnézést kérhessek tőle. Engem úgy neveltek, hogy tisztelni kell másokat és úgy érzem, a legkevesebb, hogy elnézést kérek tőle. Ugyanis igaza van… egy dologban… a gyerekek tényleg egész nap üvöltöznek és tényleg szinte elviselhetetlen már.

Honnan tudom, hogy szinte elviselhetetlen? Hát onnan, hogy a férjem és én, mi vagyunk azok, akik napi 24 órát töltünk ezekkel a gyerekekkel. És nincsenek különleges, emberfeletti képességeink. Nagyon jól tudom, hogy miről beszél.

De gondolkodom. Van-e vajon gyereke? A válasz nem. De szerinte ez lényegtelen. Volt már ő sokszor gyerekek közelében, de ilyen őrületben még nem volt része.

Tovább gondolkodom. Tudja vajon, hogy minden egyes gyerek más és más? Mint ahogy minden egyes ember más és más. Vajon tisztában van vele, hogy a gyerek is ember, nem pedig egy tárgy, amit csak úgy felrakok a polcra és ott marad?

Vajon tudja-e, hogy szülőnek lenni az egyik legnehezebb meló az univerzumnak ezen a felén?

Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy nagyon nyugodt maradjak és nagyon udvarias legyek vele, annak ellenére, hogy ő milyen udvariatlan volt az előadása bizonyos részeinél. Megkérdezem tőle, vajon elhinné-e, ha azt mondanám neki, hogy nagyon sajnálom. Kicsit lenyugszik. Azt mondja, elhinné, de ez nem változtat a lényegen.

Azt akarom, hogy tudja, hogy ennek az egésznek semmi köze sincs a tisztelet hiányához.

Igazán, tényleg semmi. Az elmúlt hónapban, mióta Balin vagyunk, legtöbbször visszafogjuk a gyerekeket és nem engedjük nekik, hogy igazán gyerekek legyenek, azért, mert tiszteljük a körülöttünk élőket. Miért? Hát mert így neveltek minket… hogy tiszletjünk másokat.

Itt a főutak forgalmán kívül nincs más zaj. Csend van. Minden csendes. A helyi emberek nagyon nyugodtak és csendesek. A helyi gyerekek pedig annyira csendesek, hogy ez számomra kifejezetten rejtélyes. Az utóbbi egy hónapban nem hallottam más gyereksírást vagy kiabálást a saját gyerekeimén kívül.

Elég hamar rájöttünk, hogy az itteni turisták és az itt lakó külföldiek meghatározó része jógázni, meditálni, egészségesen élni, művészetben elmerülni (rajzolni, írni, stb.) jön ide. Teljesen mindegy, Ubud melyik részén járunk, mindenütt ez a helyzet. Minden nap látok külföldieket kicsi gyerekekkel de arányaiban szinte elenyésző a számuk a nem gyerekkel utazókhoz képest.

Így mi visszafogtuk a gyerekeket minden nap, nem hagytuk, hogy igazán gyerekek legyenek, mert úgy tűnik Bali egy szokatlanul csendes hely. Akkor hát tartsuk tiszteletben a helyi viszonyokat. Nagyon úgy néz ki, nem végeztünk elég alapos munkát.

El kell mondanom a szomszédnak – mivel ez egy általános tévhit a szülőkkel kapcsolatban – hogy egy percig se higgye azt, hogy én ezt élvezem. Nehogy azt higgye már, hogy mi Andrással egész nap csak ülünk és élvezzük az ordítást. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy határt szabjunk a dolgoknak. Az elmúlt hetekben ez nem volt éppen könnyű.

Azon gondolkodom, vajon elkezdjem-e felsorolni azokat a dolgokat, amik most az életünket befolyásolják, és amik miatt a gyerekek jelenleg feszültebbek lehetnek. Vagy esetleg azokat az általános állapotokat, amik miatt minden kisgyerek üvölt néha. Vagy éppen felhívjam-e a figyelmét arra az érdekességre, miszerint a kisgyerekek teljesen rá vannak hangolódva a szüleikre, így amikor a szülők stresszesek, a gyerekek is azok.

Vagy éppen azt, hogy a kisgyerekek néha minden különösebb indok nélkül is üvöltenek. Üvöltenek, ha örülnek… ha szomorúak… vagy ha mérgesek. Kérdés. Volt köztetek olyan, aki 3 és 5 éves kora között nem ordítozott amikor mondjuk más gyerekekkel szaladgált vagy játszott?

De igaza van, tényleg túl sok. A gyerekeim (főleg a kicsi) a nap nagy részében üvöltenek mint az állat, és ha ez nem lenne elég, néha még mi is üvöltünk. Tudom, nagyon jól tudom, hogy hiba üvöltenem. Miért csinálom mégis? Mert addigra már elvesztettem minden türelmemet. Nem atomfizika.

Apropó… Miért üvöltött a bácsi amikor azt mondta, hogy nem szabad üvöltsünk?

Ezt kérdezte tőlem a kisfiam a végén. Öt éves. Nem tudja kontrollálni az érzelmeit vagy az üvöltözést, mégis több logika szorult belé mint egy felnőttbe. Vagy lehet, hogy ebbe a felnőttbe is szorult elég logika, csak épp átmenetileg nem tudta kontrollálni az érzelmeit? Nocsak, nocsak…

Ott állok, még minding a könnyeimmel küszködve. A szomszéd már sokkal nyugodtabb. Úgy döntök, nem untatom az életünk részleteivel… a problémáinkkal, a dolgokkal amik stresszelnek minket, a félelmeinkkel… mindazokkal a dolgokkal amiket akaratlanul napi szinten kivetítünk a gyerekeinkre. Vagy azzal a ténnyel, hogy a gyerekeink sok szempontból nem számítanak éppen átlagosnak.

Elmondom neki, hogy nagyon sajnáljuk, és hogy mindent meg fogunk tenni, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Elmondom neki azt is – bár nem tudom miért -, hogy nem éppen egyszerű most a gyerekeimnek.

Annyira meg tudott nyugodni, hogy a beszélgetésünk végén már barátságos volt. Azt hiszem, tényleg csak arra volt szüksége, hogy ránkzúdíthassa ezt az egészet, hogy aztán ettől helyrebillenjen a lelki világa. Ismerem ezt. Hányszor, de hányszor tartottam már itt. Hányszor, de hányszor tartott már András is itt.

Om shanti

Várjunk csak egy kicsit… a beszélgetés egy pontján tényleg azt mondta nekünk ez az ember, hogy kezdjünk valamit a gyerekekkel, hogy abbamaradjon az üvöltés, mielőtt még valaki más csinál velük valamit… TÉNYLEG EZT MONDTA NEKÜNK?!

Igen, tényleg ezt mondta. És ez ROHADTUL ELFOGADHATATLAN. Nagy tisztelettel, de… ki a fészkes fenének van joga ilyet mondani?

Tényleg amiatt panaszkodott, hogy nem tanusítunk tiszteletet velük és az életmódjukkal szemben, rögtön utána pedig közölte velünk, hogy állítsuk le az üvöltözést mielőtt valaki csinál valamit a gyerekeinkkel???!!! Nagy tisztelettel, de… MI. A. BÜDÖS. FRANC. ???!!!

Elmondtam neki, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk majd, hogy megoldjuk a helyzetet.

Otthagytam a munkájával, alig bírtam már visszatartani a sírást. És aztán már tényleg nem tudtam tovább visszatartani.

Minden amit mondott és ahogyan mondta, nagyon sértő volt és hiányzott belőle minden tisztelet. Összefoglalva, szerinte idióták vagyunk, az emberiség legalja, akik egész nap üvöltenek, minimálisan sem tartanak tiszteletben másokat, szülőként pedig megbuktak.

Igazán nehéz pár hét van mögöttünk gyerekügyileg. Ilyen nehéz helyzetekben (nemcsak én, sok más szülő is) hajlamos vagyok arra a következtetésre jutni, hogy megbuktam szülőként.

Amikor azt gondolod, hogy ennél rosszabb már nem lehet, jön valaki és azt mondja neked, amivel titkon egyébként is küzdesz, hogy megbuktál szülőként. Éppen erre volt szükségem.

Egész éjjel fent voltam, 4:30-ig írtam ezt a bejegyzést. Írtam és sokat gondolkodtam azon ami történt. És tudjátok mit?

Nem buktam meg szülőként.

Mára ennyi, nem éppen szokásos bejegyzés, nincs keresőmotorra optimalizálva, nincs benne partner link… egyszerűen csak le kellett írnom.

Om shanti, mellesleg

Szilvi x

6
Leave a Reply

avatar
3 Comment threads
3 Thread replies
0 Followers
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
4 Comment authors
SzilviaSacaluigiFóKati Recent comment authors

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

  Subscribe  
legújabb legrégebbi
Visszajelzés
Saca
Vendég
Saca

Kitartast Szilvi! 2 db 3 evessel mondom ezt :-D… puszi

luigi
Vendég
luigi

ugyanezt csinálja a szomszédom itthon is.. nem tudom miért hiszik egyes szülök, hogy teljesen normális ha egy gyerek egész nap üvöltözik, s másokat zavar vele. ha ilyen a természete, akkor el kell menni oda ahol másokat nem zavar. fordítva örülnétek neki, ha kiállnék az udvar közepére és üvöltenék mint valami bitang ember? nem, nem érdekel, hogy gyerek, kutya, öreg vagy fiatal. a gyerekéért a szülő a felelős 18 éves koráig, tehát olyan mintha ő üvöltene odakint. azért mert valaki alkalmatlan szülő, azért ne ám már a szomszédok kattanjanak meg…

FóKati
Vendég
FóKati

Kitartást, Szilvi! Puszi